Régi és új vadászhistóriák ezek. Bodrogi Gyula hetven éve járja az erdőt, figyeli az állatok és az emberek viselkedését. Sokszor le sem akasztja válláról a fegyvert, megelégszik a cserkeléssel, hiszen az oroszlánt elég lélekben elejteni, a többi ráadás. A vadnak amúgy sincs puskája. Ez Bodrogi erkölcsi alapállása. Történetei amolyan Esopus-féle jellemrajzok, amelyek egyszerre szólnak vadakról és vadászokról, és nem a szerző hibája, ha az összehasonlításból rendre az állatok kerülnek ki győztesen.
Bodrogi Gyula bölcs öniróniával mesél vadkanvadászatról és üregizésről, baklövésről és fácánozásról, elvtársakról és úrhatnám kocavadászokról, közben felvillantja a szülei, egy-egy nagy színész portréját, elmagyarázza, mi a vadászláz, az őzhívás. Főz is néha, káposztás fácánt, nyúlpástétomot és még számos ínycsiklandó ételt.
Ebben a könyvben annyi életszeretet, olyan mély ember- és állatismeret, annyi humor rejtőzik, hogy aki belekezd, akkor is végigolvassa, ha eddig soha nem vett a kezébe vadászkönyvet. Ezért ajánlom nyugodt szívvel a vadászat ellenségeinek és a vadászat szerelmeseinek egyaránt.
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása