"Mikor egyik művész a másikról nyilatkozik, mindenkor önmagáról is beszél (közvetve, utalásosan), csakis ez ad súlyt értékítéletének" - írja Milan Kundera 2009-ben a 80. születésnapjára megjelentetett esszéfüzérében, s ez alól ő maga sem kivétel. Mikor meghatározó, esetenként sorsdöntő találkozásait veszi számba az irodalom (Rabelais, Dosztojevszkij, Broch, Céline, Márquez, Fuentes, Anatole France, a francia szürrealisták, Malaparte), a képzőművészet (Bacon, Breuleur) és a zenetörténet (Beethoven, Xenakis, Schönberg, Janáček) területén vagy éppen az egzotikus sziget, Martinique kulturális öneszmélése kapcsán, mindig személyes élet- és szellemtörténeti összefüggések csomópontjaként adja közre az akár nüansznyi benyomásokra alapozott, de roppant érdekfeszítő észrevételeit. Regényírói tekintete és észjárása a furcsaságokra éppoly érzékeny, mint a kötete kompozíciójának középpontjában álló híres Lautréamont-idézet: "Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon." Értékel és átértékel, éleslátó és kritikus - önmagával szemben is. Művek és művészek mellett mérlegre kerül az emigráció és a véletlenek meg törvényszerűségek alakította történelem is, mindvégig az ember természetét szem előtt tartva. A nagy formátumú regényíró és gondolkodó könyve nem csak a régi találkozások felelevenítése miatt emlékezetes.
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása