Böszörményi Zoltán mintha a romantika századának végéről lendült volna át korunkba. Onnan, ahol még volt értelme az érzelmek, a felismerések, a megsejtések és a tanítások költészetté nemesítésének. Amikor még nem a puszta létezés volt a vers, a költészet tárgya, hanem a létezés minősége. Amikor a művészi alkotás inspirálója, létrejöttének legfőbb indoka a közösségibe ágyazott saját-morál megjelenítése volt. És amikor az Egész képzetét még nem roncsolta szét a történelem. Böszörményi Zoltán a modernitás paradoxonát jeleníti meg a műveiben. Korunk jellemzőit – a széthullást, az értékek viszonylagossá válását, az emberi kapcsolatok erodálódását, a közösségek atomizálódását, az érzelmek ösztönszintre süllyedését – visszahelyezi egy olyan kultúrába, ahol mindez már fenyegető veszély volt, de még nem volt természetes. Úgy szólal meg, mintha a gondok még, vagy már újra megbeszélhetők, megvitathatók, egyáltalán: értelmezhetők lennének. Mert hisz a költészetben. De legalább ennyire bízik az olvasóban. Abban, hogy ő maga a lényeget tekintve azonos vele. Velünk.
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása