"Hová lett Isten? Mit cselekedtünk? Talán bizony fenékig ittuk a tengert? Miféle spongya volt, amellyel eltöröltük körös-körül a teljes horizontot? Hogyan bírhattuk eltörölni ezt az örökké mozdulatlan vonalat, minden addigi vonal és mérték vissza-vonatkozását, amelyre az élet összes addigi építőmestere alapozott, amely nélkül - úgy tűnt - egyáltalán nincs perspektíva, nincs rend, nincs építkezés?" Mikor Nietzsche ezeket a vívódó kérdéseket papírra vetette 1881 őszén, már az Így szólott Zarathustra világának "építőmestere" volt, egy küzdelmes vándorlásé, melynek végén sajátjává teszi egy új világ mérték-gondolatát, az ugyanannak örök visszatérését. Ez a mű Nietzsche pályának delelőjén született. Eredeti címe is ez volt: Délidő és örökkévalóság. Nem véletlenül, hiszen minden magányosság és kudarc, külső értetlenség és benső viaskodás ellenére átszínezi a korai és kései írások hangjától elütő lágy, csúfondáros tónus. Kihallatszik belőle az ironikus-önironikus hang, a nyugalmas, délszaki derűé. A mediterrán tájaké, ahol Nietzsche a mű jó részét írta, miután ráhangolódást keresve a műre, Odüsszeusz nyomait követő hajóutat tett Genovától Szicíliáig. Igaz, a Zarathustra-mű sok helyen csak úgy zeng a szentenciáktól, az "új törvénytáblák" vésésének robajától, sőt a szitkoktól és gúnykacajoktól is. Mégis kihallható belőle a Nietzschénél másutt nem érezhető nyugalom csendje, saját szavával, a "halküonikus" csend, a téli napforduló tengernyugvásáé, melyet a görögök a termékeny béke idejének tartottak.
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása