Hamvas Béla: A valóságban felébredni.

„ITT MINDENNEK KELL LENNI” Bevezető A valóságban felébredni - Hamvas Béla. Egy életút állomásai fotókban, írásokban, filmben elbeszélve című kötethez „A személyiség titkát, egyedüliségét – mondja Bergyajev –, senki sem értheti teljesen. Az emberi személyiség sokkal titokzatosabb, mint maga a világ.” – S valóban, alig van megfoghatatlanabb, mint ez a pillanatban önmagára találó személyes konstelláció, ami egy emberi élet a maga legbensőbb rajzolatával, s amelyben gyakran a külső és nyilvános élettények látszólagos mindennapisága semmit nem sejtet a „belső tájak hallatlan változatosságából”. Van olyan – írja Hamvas Béla egy helyen –, akinek élete „magányosnak, csendesnek, eseménytelennek látszik, és sorsának vad kalandjai, szédítő veszélyei, keserű kísértései és feneketlen szakadékai nagyobbak, mint egy hódítóé, aki három világrészben járt és háromszáz csatában vett részt.” Minden életrajz elégtelensége, minden biográfiával szembeni bizalmatlansága, amely Hamvas megnyilatkozásaiban életművén végighúzódik, az ember személyes életének ebben a megfoghatatlanságában, külső és belső összemérhetetlenségében gyökerezik: hogy épp az életnek a legfontosabb mozzanatairól, szakadékairól és örvényeiről, felismeréseiről, örömeiről és világosságáról, arról, hogy „miként lesz az ember azzá, ami”, vagy hol van az, ahová „számtalan horizonton átlobbanva” elérkezhet, tényszerűen senki nem szólhat. Éppúgy nem, ahogy senki sem él nyilvános térben és időben, és senki nem ismer önmagában vett „teret” és „időt”, csakis a személyes átélésben megvalósuló „helyet” és „pillanatot”, amelyet az ember – miként Hamvas mondja – a végtelen időből és a határtalan térből leszakítva saját sorsává formál. „Rilke mondja: Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak egyetlenegyszer. Minden csak egyszer.” – Gyakran idézi fel Hamvas a kilencedik Duinói elégia e szakaszát, majd egy helyütt hozzáfűzi: „A pillanat. Ez a személyesség”. De éppen a létezésnek ez a leghalkabb és legtünékenyebb vonása hatja át számára is azt a semmilyen külső mozzanatban nem rögzíthető eleven személyességnek a képét, amelyből – Rudolf Kassner szavaival – „egyszerre sugárzik a megrendültség, s mely telítve van azzal a döbbenettel és szomorúsággal, hogy egyetlen embernek, egyetlen arcnak mennyi mindent és mily megfoghatatlan életet kell megtartania és magában rejtenie.” Mintha éppen erről, a világ számtalan arculatát és rajzolatát magára öltő és átvilágító, mindent felvállaló személyes élet követelményéről és benső igényéről szólna Hamvas Béla önmagával kapcsolatban is, mikor Rudolf Pannwitz Weg des Menschen (Az ember útja) című kis könyvének egy lapjára írja megjegyzését: „Törvényhozónak lenni – Istenem! – még ennek is! Itt mindennek kell lenni, mert nincs senki. Milyen jó lenne legalább valaki – ”. Nem csupán a magára maradottság, vagy amint másutt fogalmaz, „a valódi közösség kínzó hiánya” rajzolódik ki e megjegyzésből, sokkal inkább az emberi személynek egy olyan sajátos távlata, amelyben „a súly nem a produkcióra, hanem az emberi személy intaktságára esik.” Ismét egy olyan mozzanat, amely nemcsak minden kívülről közelítő élettörténetnek, hanem a megfogalmazhatóság csaknem valamennyi formájának ellenáll. Lehet-e bármilyen nyilvános mértéke egy effajta távlatnak, vagy a lét eredendő állapotára megnyíló fokozott érzékenységnek? Személynek lenni ebben az értelemben inkább a végső dolgoktól való érintettség, amely az életrendet a legkisebb mozzanatokig átjárja, a „valóságban való magatartás”, ugyanakkor intenzív igénye és tudata annak, hogy „az egész létezésért, az eredeti tisztaságnak magasabb fokon való helyreállítása érdekében tett erőfeszítésben neki magának személyesen és felelősen részt kell vennie.” A létezés ősképének helyreállított tisztasága azonban nemcsak a végső kérdések rendjéről és súlyáról tud, hanem ugyanúgy a felemelt és felszabadult élet világosságáról is, a pillanattal egybefonódó átélés időtlen jelenlétéről, hogy mit jelent „szabadon játszani”, hogy „milyen jó gyermeknek lenni és a tündöklő nyárba nevetni”, milyen öröm azzal a tiszta, égszerű kékséggel látni, amelynek mértéke „a tenger és a csillagos ég”, és amikor az ember „úgy él, mint a fák testvére”. A létezés egészéért való helytállás Hamvas számára az emberi személynek is az egészét követeli, az „éber, univerzális személy” megvalósítását és jelenlétét, amelynek súlypontja már kívül van minden körülményen és szövevényen, amelynek „teljes és igaz volta az aranykori tudaton nyugszik”, amelyből nem hiányzik semmi, „élét nem vesztette el, fénye, illata, aurája ép”, s amely – miként Hamvas mondja – az egészet azért tudja elfogadni, mert maga is egész. Amit a jelen kötet megidézni kíván, ezért inkább a személyességnek ez a „fénye és aurája”, s mindaz, ami benne egybegyűjtve megtalálható, valamiképp erről az elbeszélhetetlenről kíván szólni: kép, szó és film ebben a közelségben kísérli meg Hamvas Béla portréját megrajzolni, életének és művének állomásairól számot adni, megsejtetni és közelebb hozni azt, hogy ennek az útnak mennyi mindent, és milyen megfoghatatlan életet kellett megtartania és magában rejtenie. Palkovics Tibor