"Miután már az ötödik-hatodik írást adtam mindenféle volt kollégák, barátok emlékkönyveibe, hatvanadik, hetvenedik, kinek hányadik születésnapra, a legutóbbinál kicsit szomorúan gondoltam, milyen kár érte: a címzetten és pár ismerősén kívül a kutya se fogja olvasni. Hát az alkalmi tanulmányköteteket, régi újságokat? Pláne nem. Néhány tucat, ha nagyon optimista vagyok, néhány száz ember ott és akkor belelapoz, slussz.
Nyár elején lebontattam a dolgozószobában az öreg cserépkályhát. Több mint húsz éve nem volt szegény bekapcsolva. Fölötte ronda gázcső, mellette kétfelől pedig égig érő kupleráj: na, pontosítsunk, egy viszonylag rendes könyvespolc, amelyen - hiú liba, aki vagyok - a saját könyveimet, fordításaimat tartom, de alatta és túloldalt gyanús folyóiratok, dossziék, brutál póktanya, és a sunyin növekvő kazalban semmit nem lehetett megtalálni. Jött Janó, a kályhás, szétverte és elhordta vén kályhámat, én pedig nekiálltam rendet vágni a szomszéd szobába vasvillázott poros papírhalomban. És találtam egy csomó mindent, amire úgy csodálkoztam rá, mintha először olvasnám. Ezt írtam volna? Ki a fene emlékszik, azóta annyi minden történt és született. Húsz-harminc év. Nahát...
Aztán előszedtem a fiókokból még pár kóbor kéziratot, soha meg nem jelent írásokat is, piszmogtam velük kicsit, és tétován megpendítettem kedves kiadómnak: ezekből így együtt, esetleg...? Khm... egy könyvet?
Itt a könyv. Régi írások, régi történetek. Esszék és nehezen skatulyázható, nagyon személyes valamik, amelyekre szívesen ragasztom a ma úgyis trendi "kispróza" címkét. Kicsik, prózák. Azt mesélem bennük, ami körülvett, amit megéltem és túléltem. Nevetni sokat lehet rajtuk, ez az egy biztos.
Az íróember végső soron kétféle: az egyik lobogó fantáziával kitalál dolgokat, a másik nem. Az utóbbi kategóriába tartozom, beérem azzal, ami megtörtént. A saját életem, a családom és a szűkebb-tágabb környezetem ehhez annyi alapanyagot szolgáltat, hogy bőven elég lustán hátradőlve legeltetni a szememet - aztán szorgosan szöveggé fegyelmezni ezt a burjánzást. De a legfontosabb, hogy a szemlélődéshez mindig találjuk meg a helyes szöget és a pont megfelelő távolságot. Ha tárgyadhoz elég közel hajolsz, megszereted. Ha elég messzire lépsz, rögtön kiderül, milyen vicces. (Na jó, néha kicsit kevésbé.)" Saly Noémi
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása