A minap lomtalanítás közben kezembe került a Vegyipari Dolgozók című üzemi lap 1961. februári száma, amely arról tudósít, hogy a Palma Gumigyár Lenhossék utcai kultúrtermében irodalmi műsort adott a Radnóti Miklós Stúdió, amelynek jó orgánumú ifjú tagjai Kocsis János novelláit, valamint Szabó Zoltán és Baranyi Ferenc verseit tálalták a szépre éhes dolgozóknak. Zoli tehát akkor még nem volt Sorbán, csak Szabó már akkor abban a közegben bukkant fel, amely aztán egész pályafutása során meghatározta költészetének tónusát és előjelét. Ez a tónus (no meg az előjel is) igencsak összerímelt az enyémmel. Később polgári foglalkozása is (üzempszichológus volt évtizedeken át) ehhez a közeghez kötötte, de leginkább a szíve és a tisztessége húzta a kétkeziekhez őt. Mindig is a sokaság oldalán állt, mint a magyar líra legfőbb vonulatának óriásai a századok során. Egyívásúak voltunk, de egyelvűek is: elkötelezettjei a haladás ügyének, de korántsem lekötelezettjei rendszereknek, kurzusoknak. A saját elvbarátainkat nyüstöltük a legkíméletlenebbül, ha okot adtak rá. Akik miatt Zolinak már a hatvanas évek vége felé ezt kellett leírnia: Elárvult lobogóim múzeumában állok.
Mezei András így vallott róla az 1968-ban kiadott Első ének előszavában: E század pulzusát kitapintani vállalkozók között figyelhetünk fel Sorbán-Szabó Zoltán nevére. Igen, ilyen pulzustapintó-fajta volt ő világéltében. Magyarán: közéleti költő. Használni, s nem ragyogni akart, akárcsak Petőfi. Ha epével írta a verseit, azt is a szíve sínylette meg.
Ez a fájdalom, posztumusz kötet ékes bizonyság minderre. Az is kiderül persze ebből a válogatásból, hogy a finom regiszterekben is mesterien tudott játszani. De még a szerelmes versei is arról tanúskodnak, hogy utolsó leheletéig korának érzeményehevítette őt.
Nekem nagy ajándék, hogy nem csupán barátom, de bajtársam is volt. (Baranyi Ferenc))
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása