Két kisregényt és öt novellát gyűjt egybe ez a kötet, de tulajdonképp nem más, mint rám nézve terhelő tárgyi bizonyítékok gyűjteménye. Arról árulkodik, hogy a tettes nem átallotta kirabolni a családját, és most közzé teszi a corpus delictit. Évtizedek óta csak fosztogatja, el-elorozza a szülők, nagyszülők, oldalági rokonok életének kincset érő epizódjait. Drágakőként kezelt hajdani papírfecnikről, a nyelvből kikopott, de gyerekként még elcsípett félszavakról próbálja elhitetni, hogy azok valójában kincsek. Mi több, ezek révén egy speciális vagyon tehetős gazdájának képzeli magát. Száz éve azt mondták volna, emlékeket tezaurál. Szegény. Azt hiszi, jelen van velük az irodalmi tőzsdén, holott a részvényeit nem jegyzik, sosem is jegyezték. Mégis makacsul gyűjti, halmozza, raktározza az elődök életének felszabadultan örömteli meg a keserves nélkülözésben telt napjait, az egymásra uszulások emlékét és a felnőttként is játszani tudás adományát, ami a nyomasztó körülmények ellenére sem hagyta szikkadt pusztasággá válni a kedélyüket. Családom ágasbogas, múltba indázó élményei már eddig is egy regénytetralógia (Voltomiglan, Tévelygések kora, Barátságszédelgő, A negyvenesek pavilonja) létrejöttéhez szekundáltak, és lám, a felhalmozott vagyonra még mindig rájárok. Mi több, azt remélem, kedves Olvasó, hogy nem érzed úgy: a kincsestárból a rabló ezúttal üres kézzel távozott.
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása