A Férfiidők lányregényében kislányként megismert Klára immáron felnőtt nő, aki megküzdött démonaival, szeretettel őrzi pótapja, Aldó emlékét, szakfordítóként dolgozik, és kézben tartja az életét.
Az orvos Zoltán traumatikus válás után harcol fia láthatásáért, eközben az aranyszívű Julis néni gondoskodik róla, akire egyre inkább egyfajta pótnagymamaként tekint.
Miután Klára és Zoltán egy véletlennek köszönhetően megismerkednek, szinte azonnal érzik, hogy az életben egyszer adódó lehetőséget jelent számukra a másik. Klárában azonban győz a hideg racionalitás, és a kettejük közti korkülönbség miatt "visszaadja Zoltán szabadságát" - megfosztva őt a boldogságtól, amiről azt hitte, végre megtalálta.
Hogyan alakul a két, látszólag össze nem illő ember és családjaik sorsa a hetvenes évek Budapestjén? Mekkora bátorság kell, hogy elfogadjuk önmagunk vágyait és gyarlóságait, és hiteles életet élhessünk? Mit adhat egymásnak két ember szerelmesként, barátként, családtagként? Hol rejlik a boldogság kulcsa: a másikban vagy önmagunkban?
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása