Szántó István miskolci újságíró visszaemlékezései, megragadó, néhol tán apróságnak tűnő, máskor meg nagyon is húsbavágó történetei korábbi életünkről, imádott városának mindennapjairól – mindnyájunkról mindnyájunknak.
„…Úgy kaptatunk az Avas tetejére, mintha űznének. Lihegve bukdácsolunk egyszerre több százan a töredezett, félrecsúszott lépcsőkön. Egy szuszra talán sosem sikerül senkinek feljutni. Sokszor megállunk, mintha csak bámészkodnánk.
A derűs, párában úszó város délelőtti panorámája megragadó. Különös látvány a felfelé hömpölygő tömeg. 1963. augusztus 20. Avatják a kilátót, amely akarva-akaratlanul Miskolc jelképe lesz.
Manapság már ritkán jutok fel oda. Ám ha messziről jött vendégem van, nem ússza meg a madártávlatú városnézést. Röstellem az építmény félévszázados elhanyagoltságát, a figyelmet inkább az öreges belvárosra terelem.
A templomos, tornyos részekre, amelyeket nekem így is, úgy is, életre-halálra szeretnem kell, azokra, amelyeket az elhivatott városépítészek meghagytak nekünk. Míg vendégeim gyönyörködnek a panorámában, tekintetemmel körbepásztázom a környéket. Apám aligha ismerne rá.
Gyakrabban kellene felsétálnunk a toronyba. Hallgatni, belehallgatni a lentről felszüremlő morajlásba. Tekintetünkkel, szemünkkel körbesimogatni a várost. A mi Miskolcunkat.”
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása