Vajon szükség volt az országgyűlésre egy olyan korszakban, amikor teljes számban kormánypárti képviselők ültek a parlament padsoraiban? Volt-e funkciója a törvényhozó hatalomnak az egypártrendszer körülményei között, amikor a Magyar Dolgozók Pártja, majd a Magyar Szocialista Munkáspárt és a kormány teljes egészében uralta a hatalmat? Rákosi Mátyás majdnem őszinte választ adott a kérdésre, hiszen pusztán látszatra, reprezentációra használta az országgyűlést. Évente mindössze két, néhány napos ülésszakra hívták össze a képviselőket, előre kijelölték a hozzászólókat, s megírták a beszédeiket is. Ezen Nagy Imre miniszterelnök sem tudott változtatni. A változás reményét az 1956-os forradalom hozta el, de a néhány napos közjáték után szinte azonnal bekövetkezett a visszarendeződés. A hatvanas évek derekától csökkent az országgyűlés reprezentációs funkciója, először a bizottságokban, majd a nyolcvanas években már a plenáris üléseken is szót lehetett ejteni érdemi kérdésekről. Az államszocialista rendszer válságának elmélyülésétől, 1987-től változott meg a helyzet. Az országgyűlés az ezt követő két esztendőben - részben a kis létszámú ellenzéki képviselőnek köszönhetően - visszanyerte szuverenitását, és a rendszerváltás törvényhozó intézményének szerepébe emelkedett. Kötetünk szerzője ezt a folyamatot mutatja be az 1949 és 1990 közötti időszak e témára vonatkozó forrásainak mélyreható elemzésével.
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása