A két (A és B) kötet a magyar táltosképzetek korai nyelvi lenyomatait mutatja be a kezdetektől az 1850-es évekig. A magyarázatokkal, kiegészítő tanulmányokkal összeállított szöveggyűjtemény létrejöttét az indokolta, hogy mind a táltos szó, mind a táltoshiedelmek nyelvi emlékei - az újabb kori felfedezéseknek, forráskutatásoknak köszönhetően - jelentős számban gyarapodtak. A felfedezett források bázisa elsősorban az elmúlt két évtizedben a határainkon innen és túl egyaránt intenzívebbé vált levéltári gyűjtőmunkának köszönhető. Ez a történeti anyag elsősorban a boszorkányperekben, büntető perekben újonnan feltárt dokumentumokban fellelt szövegekkel bővült. Az A kötetben a tátos-/táltosképzetek korai és kései történeti szöveges maradványait vesszük sorra. Kirajzolódik majd egy emberi tulajdonságokkal leírható, tünékeny, tündéres, olykor láthatatlan, varázslatos lény és ennek mondákban is kristályosodott próteuszi (változékony és változatos) jós alakja. Akinek egyszerre lehetnek tüzes és vizes (pokoli és földi) tulajdonságai; kinek segítője lehet a fellegekben lakó sárkány vagy egy hitvány, közönséges lóból repülő lóvá változó mesei állat. De lehet, hogy mindezek csalfa beszédek nyomai; ámítás és bűvésztrükk, a megtévesztés szándékával hangoztatott nagyotmondás motívumai? Hol vannak valójában az első értelmezhető nyomok az ismeretlen táltos megfejtéséhez, és hova képzeljük el azt, ha a szó eredete után kutatunk? Mit látunk ebből a múltbéli felhőből, sűrű ködöt vagy a korábbinál azért élesebb képet? Mit állíthatunk egyáltalán a táltos nyelvi univerzumáról és a táltoshiedelmeket rögzítő szövegek jellegéről? Mint majd látni fogjuk, a tátos/táltos egyszerre jelentheti a tudós, jós, javas, mágus és bajnok szövegbéli, mondai szerepeit; de lehet ennek hitvány csaló, bűvész, szemfényvesztő, az imposztorkodás és a csalás megfelelője is. Egyik oldalról egy erőt sugárzó nyertes, másik oldalról pedig a gyengeség jeleit mutató vesztes pozíciók rajzolhatók körül még e töredezett szövegbázis alapján is. A szerepek pedig hol maguk is változnak, átalakulnak a tetten ért szavak környezetében, hol épp teljesen új jelentések teremtődnek bennük, miközben a régi jelentések végképp törlődnek a szó használata során.
A B kötetben már nemcsak a táltosról szóló szövegeket (mondákat, szólásokat, nyelvi formulákat) találunk, de olyan elbeszéléseket is, melyekben a táltost egy-egy személyre szabott szerepben érhetjük tetten. Ez a tátos/táltos éppúgy lehet férfi, és lehet nő; egyszerre lehet gyerek, fiatal és öreg; lehet nagy termetű, nagy erejű, nagyszerű ember és lesoványodott, az emberi világból száműzött, hitvány vadember. Ez a hiedelemalak vagy ezt a szerepet magára öltő perbeli konkrét személy lehet a világot védő győztes katona, és lehet a vesztes csaták sérült vitéze; élhet úgy, mint Isten hírnöke a mennyei-földi világban, repülhet a fellegekben tátos lovakon vagy maga is lóvá váltan; és lakhat elátkozott, kísértetszerű alakként föld alatti barlangokban, mocsaras vidéken, de leginkább az emberektől távol, a társadalom peremén. Fürkészheti a jövőt, az eget és a felhőket, az idő járását, előidézhet vihart és különösen szelet; de beleláthat a föld alá is, hogy rejtett kincsre leljen vagy pénzt találjon megbízóinak gazdagodását remélve. Ellenfele lehet a boszorkányoknak, a töröknek, a németnek, a más vallás követőinek, a szomszéd településnek, egy másik táltosnak; de lehet társa az ördögnek is, vagy az ördöggel cimborálóknak, a garabonciásnak. Lehet káromkodó eretnek, boszorkány vagy annak démoni, sárkányos kísérője, ha az elbeszélők (akár felekezeti nézőpontból vagy társadalmi, közösségi helyzetükből kiindulva) azt így magyarázzák. Felmerülhet a kérdés, hogy az eddig összegyűjtött, majd átrostált forrásbázisból, valamint a táltos/tátos nyelvi, történeti, néprajzi adataink sokaságából, továbbá az adatok értelmezéséből kikerekedő kép meggyengíti-e a táltos ma általánosan elfogadott értelmezési pozícióit. Beszélhetünk-e ma táltos papokról, azok sámánisztikus vonásairól, pogány kori vagy épp honfoglalás kori rendjéről, esetlegesen a lóáldozatokban betöltött áldozárszerepéről? Egyáltalán tekinthetjük a táltost sámánnak vagy a sámánt táltosnak? Szükséges-e megváltoztatni a vele kapcsolatos nézőpontjainkat, ha a táltosnak akár csak a szótörténeti eredetét kutatjuk? Ez utóbbi kérdésre, úgy látom, határozott igennel felelhetünk. A kötetek szövegeit rendszerező, a bemutatást és az értelmezést segítő, az A (történeti maradványok) és a B kötet (peres iratok) együttes, egymásra utaló tipológiai rendszerét a B kötet végén található motívummutató zárja.
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása