Az irodalomi művek olvasásakor, értelmezésekor mind a mai napig nagymértékben támaszkodunk az érett romantika paradigmájára, elsősorban annak zsenikultuszára és a szerző alakjára. Úgy tűnik, olvasási stratégiáink és kérdezési irányaink lényegében az érett romantika paradigmájában állnak. Jelen kötet elemzései a kora romantika egyes jelentős teljesítményeit a nyelv anyagszerűsége, performatív teljesítménye felől olvassák újra, feltárva a szövegeken túlmutató horizontokat. Olyan belátásokat tesznek lehetővé, amelyeket a szerző alakja, a zseninek a bizonyossághoz, egy felettes, megkérdőjelezhetetlen és rögzült igazsághoz fűződő közvetlen kapcsolata vagy a művészet "égi eredetének" elve kitakar.
Mesterházy Balázs könyve arra tesz kísérletet, hogy a romantika és a kora romantika közti törést feltárva utóbbi radikális szövegalakítási eljárásait vegye számba, amelyek révén megkérdőjelezhetővé válik a történeti folytonosság, az egymásra következés szervessége és a problémátlan folytatólagosság dogmája. E törést érzékelve látható, hogy például Novalis, a Schlegel fivérek, Goethe egyes korai írásai vagy akár E. T. A. Hoffmann bizonyos munkái inkább a posztmodern teljesítményéhez kapcsolhatók, mint saját korszakukhoz vagy korszakuk időben lineáris folytatásához. A korszakok ugyanis a kötet tanulsága szerint elsősorban olvasásalakzatok, amelyekkel a szétcsúszás és az újjáépülés játékában a remekművek képesek szembeszegülni.
A szerző portréját készítette: Ráduly-Bagoly Tímea
Mesterházy Balázs (Siófok, 1974), író, költő. 1999-2003 között az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékén tanársegéd. Szakterületei: a romantika irodalma, irodalomelmélet, retorika. 1999-ben a humán tudományok területén elért eredményeiért Pro Scientia Aranyéremben részesült.
Legyen az első, aki véleményt ír ehhez a tételhez!
Hozzászólás hozzáadása